Valahogy így...

Valahogy így gondolkozom én is a szerelemről, teljesen irracionális, őrült, abszurd dolognak tartom, de elmondhatatlanul vágyom utána.

Egy történet, két tragikus eset...

Egy tragikus eset

Egy tragikus este amit én neked elmondok, egy őrült szerelem végére tett pont.  Talán féltékenység  volt az a nagy vita, melyből kifolyólag lett a nagy tragédia. Szép tavaszi estén, hol csendes a táj, szerelem tűzében égett egy ifjú pár. Halkan sugdolóztak, csendesen csókolóztak. Ám az idő múlott tavaszt, nyár követte. A nyarat pedig az ősz nyirkos szele. Szerelmük sugara a tetőpontra hágott. Őrjöngtek egymásért s szőtték a szép álmokat. 

Egy nap aztán vitatkozni kezdtek végül a fiú megütötte a lányt, majd elébe borult, kérte bocsánatát.

Könnyes szemmel mondta: -" Kicsi kis szerelmem, csak most az egyszer bocsáss meg nekem. Imádlak, szeretlek, ne haragudj én rám. Szörnyű vétkemet szívemből bánom Drágám."

Gúnyos féltő kacaj volt rá a felelt. 

"Tűnj el a szívemből, nem kellesz már buta fiú! Gyűlöllek, megvetlek átkozott ifjú!"

Mint a villám lesújt a földre, oly erővel hatott a válasz a fiú szívébe.  Felállt szólni akart, elcsuklott hangja, döbbenetes arccal nézett a lányra. Lehajtotta fejét s elindult az útra. 

Szívébe nyilallott a sajgó fájdalom. Egy csak egy dolog volt az emlékezetében. Elküldött, nem szeret, mit ér az életem?  Otthonába érve leroskadt az ágyra, merengve gondolt az elmúlt boldogságra. Tudta, hogy vége van, nem jön többé vissza. Utolsó levelét e ként fogalmazta.

" - Unom az életet, így tovább nem bírom,

Inkább a csúf halált választom.

Tudom, hogy vétkeztem, de nagyon megbántam,

Mindenre gondoltam, de sajnos ezt nem vártam

Utolsó perceimben ezért azt kívánom,

Ne legyél boldog ezen a világon!

Jusson majd eszedben, ha majd én nem leszek,

Emlékezz vissza mennyire szeretlek!

Ravatalomhoz ne menj közel jönni,

Utolsó utamat, nélküled akarom megtenni.

Megszólal a harang majd, e szomorú napon,

gondolj majd rám, de könnyed ne fojjon!

Temessenek el engem a temető sarkába!

Temető sarkának legkisebb zugába!

Ne találjon rám senki ezen a világon!

Ha majd később bántana a dolog,

gyere ki majd hozzám a zúg temetőbe,

a zúg temetőnek a legzúgabb részére.

Ott leszek én majd egy sírhalom alatt,

alszom én már akkor örökös álmokat!

Borulj a sírhalomra s emlékezz rám!!

E kép fejezte be a fiú a levelet."

Melyre neve helyett egy könnycseppet ejtett!! Könnyebb meghalni, mint örökre bánkódni. Nem tudlak soha elfelejteni!! Ezután csöndesen elhagyta a házat. Magába zárkózott, ment mindig csak ment tovább, nem szólt senkinek, akivel találkozott. Lassan felkapasztkodott a szikla tetejére, s utolsó pillantást vetett a vidékre, levetette magát s a földre zuhant, Földre csapódott s a lelke elsuhant. Hiába várták, nem tért vissza többé!

Barátai mentek, hogy megkeressék, hűvös őszi este találtak rá végre!  Megmerevedve feküdt a szikla tövében. Az egyik zsebében levelet találtak, megvolt címezve egy barna lánynak. Olvashatatlan volt, mert a vértől elázott. Csak a címzett értette meg a pár sort!! Nagy fájdalom közt búsan eltemették, sírtak a szülei, hisz nagyon szerették! Volt ott még valaki, kit nem vettek észre, temető kapuban talpig fehérben. Ó, hogy mit érzett e rövid idő alatt, gyötrődött a lelke, szíva majd meghasadt. Csak állt némán, s a távolba merengett. Talán várt rá valaki, kit ő úgy szeretett. Meghalt szerelmed, miattad ezt tette, Megcsaltad szívét, s ő belehalt ebbe! Szeretett ő téged, s te küldted a halálba!! Megnyugszik a földbe, a nagy némaságba! Az éj leple alatt valaki zokog, siratja a fiút ki már régen halott. Késő szerelem, ez amely gyötri, kínozza. Megrezzenek a fák a temetőben. Sírjál kislány zokogjon a lelked! Neki is fájt egyszer, de Te kinevetted!A szellő elsuhant, csend borul a tájra, hangos zokogással borult a fej fára. Végső bánatában egy tört ránt elő, teljes markolatáig szívébe mártja ő! Felzökken a vér, s a sírhalomra borul, megremeg a teste  s elnémul. Elcsendesül minden, a temető néma, csak egy hulla van a sírra borulva! Másnap édesanyja bemegy a szobájába bevetelen ágyát ismerten találja. Amint a nyitott ablakra téved a szeme, mindent megértve zokogva borul le. Ekkor kopogtat a temető őre. Benyitott hozzájuk, s szomorúan ült le. Halk szavakkal mondja: "- Lányuk nem él már! Friss sír halmon fekszik szívében tőr áll!! " Pillanatnyi csendet zokogás követte, idős házaspár sírt egymás ölébe. 

Közben a halottat behozták a házba, letették a kihűlt testet a hófehér ágyra. Csodálatos arcán halvány mosoly látszott, fátyolos szemében boldogság sugárzott. A boldogság sugara, nem az élet fénye. Hanem a zord halál jelképe! Megkondultak a harangok, vitték a hírt messze, temetés lesz ismét, harangszó jelezte. Barna koporsóban, fekete ruhában, barátai vitték utolsó útjára .Leereztették a sír fenekére, oda, ahova Ő a levélben kérte! 

Szerelme mellé került koporsója. Így tér Ő is nyugovóra.